Mai szakasz: 117. zsoltár

A zsoltáros minden nemzetet Isten dicsőítésére hív a népe iránt tanúsított irgalmas jóságáért. Ez a legrövidebb, ugyanakkor fennkölt tartalommal bíró  zsoltár. Láthatjuk, hogy egyetlen törzs vagy nemzet sem marad ki az Úr magasztalására szóló felhívásból. A Rómaiakhoz írt levél 15. fejezetének 11. versében Pál apostol erre a zsoltárra utal, annak bemutatására, hogy Krisztusban Isten kegyelme a nem zsidókra és a zsidókra egyaránt kiterjed.

Csak e két versben elegendő jellemzőjét láthatjuk Istennek ahhoz, hogy szeressük és dicsőítsük Őt.  Istennek az ebben a fejezetben bemutatott jellemvonásai örökkévalók, akárcsak maga Isten, és azért íródtak, hogy emlékeztessenek minket, a bizonytalan társadalomban megnyugvást találhatunk Isten szeretetének biztonságában. 

Isten azt várja tőlünk, hogy hirdessük az Ő jóságát, és beszéljünk a hatalmáról. Dicsőítésünk kifejezése és hálaadásunk által tisztelhetjük Őt. Ezt mondja: „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.” (Zsolt 50:23) A pusztai vándorlás idején az izraeliták szent énekkel dicsőítették az Urat. A parancsolatot és Isten ígéretét megzenésítették, és a vándorlásuk során végig énekelték. Kánaánban, amikor a szent ünnepekre összegyűltek, elbeszélték Isten csodálatos műveit, és hálatelt szívvel áldoztak a nevének. Isten arra vágyott, hogy népének egész élete a dicsőítés élete legyen. Az ilyen életforma elűzi a zúgolódást és a panaszkodást. Isten gyermekei ezért fejlesztik és gyakorolják azokat a tulajdonságokat, amelyek alkalmassá teszik őket a mennyei lakhelyükre. Az ilyen bizonyságtétel befolyással lesz másokra is, és hatásos eszköz lesz az emberek lelkét megnyerni Krisztusnak.

Megkéred ma Istent, hogy segítsen ezt megtapasztalnod?

Jan Harry Cabungcal
Neurológus,
Europe for Jesus, Svájc

Fordította: Csala Beáta