Mai szakasz: 142. zsoltár

2012-ben Észak-Amerikában több mint 44 millió ember szenvedett a magányosságtól. A statisztikák szerint évtizedről évtizedre növekszik világszerte a magánytól szenvedők száma. A magányosság meghatározása a következő: „összetett és általában kellemetlen érzelmi reakció az elszigeteltségre.” A magányosság igen összetett lehet, mert oka is sokféle. Egy emberekkel teli teremben is érezheted magányosnak magad, tehát az elszigeteltség nem mindig földrajzi, vagy fizikai.

Dávid magányos ebben a zsoltárban. Saul üldözi őt és éppen egy barlangban bujkál, valószínűleg Adullámban (1Sám 22:1-4), vagy Engediben (1Sám 22:1-22). Kimerült, rosszkedvű, búskomor (3., 4., 6. vers) és bizonyos értelemben rabságban van (7. vers). Reménytelenül egyedül érzi magát: „senki sem tudakozódik felőlem.” (5. vers) Ő, az Isten szíve szerinti ember, életének mélypontjára került. Nincsen ebben semmi szégyellnivaló, mindnyájunk életében vannak reménytelen, rosszkedvű, magányos, sőt depressziós időszakok.

Mit tesz Dávid életének ebben a látszólag sötét és reménytelen időszakában? Istenhez fordul? Igen! Ám ennél többről van itt szó. Bizonyossággal fordul Istenhez. Dávid tudja, hogy életében bármi másban kételkedhet, de Isten ismeri az útjait (4. vers), és Ő kormányozza az életét.

Istenhez fordul megvallva, hogy Ő az egyetlen oltalom a menekülők számára (6. vers), az egyetlen hely, ahol Dávid biztonságban van. Mi is csak Isten jelenlétében lehetünk biztonságban az ellenségtől.

Közvetlenül Istenhez fordul, elismerve az Ő elsőbbségét. Dávid tudja, hogy Isten az ő öröksége (6. vers.). Az örökség szó az Izrael törzseinek kiosztott földekre utal. A léviták nem kaptak földet, az Úr volt az ő örökségük (4Móz 18:20). Dávid ugyanakkor megvallja Istennek, hogy a javak birtoklása nem fontosabb, Isten szeretete és jelenléte az ő legbecsesebb tulajdona.

Thandi Klingbeil

gyermekeit otthoni iskolában tanító édesanya

Tennessee, USA

Fordította: Csala Beáta