Mai szakasz: 102. zsoltár

Ez az egyik legszomorúbb zsoltár. Egy olyan ember imája ez, akinek a feje fölött összecsapnak a megpróbáltatások hullámai. Panaszait a vigasztalás szavai követik. Három különböző nézőpontból olvashatjuk ezt a zsoltárt:

1) Egy száműzött fiatalember hazatérte előtt, a fogság földjén panaszkodik fájdalmai, magánya, üldöztetése, betegsége és – habár még fiatal – a halálfélelme miatt. Egyetlen reménye, hogy a Sion szabadításáról szóló prófécia beteljesedése küszöbén áll: „Mert ideje, hogy könyörülj rajta [Sionon], mert eljött a megszabott idő” (Zsolt 102:14). Imája végén kifejezi bizonyosságát abban, hogy Isten soha el nem múló szeretettel bánik gyermekeivel.

2) Messiási zsoltárként is tekinthetünk a 102. zsoltárra, mint olyanra, amiből Jézus idézett a kereszten: „Én Istenem én Istenem, miért hagytál el engem?”Olvashatjuk úgy, mint Jézus és az Atya között lezajló párbeszédet. Jézus panaszainak elmondásával kezdi a párbeszédet: „... olyan vagyok, mint a magános madár a háztetőn. Minden napon gyaláznak engem ellenségeim, csúfolóim esküsznek én reám” (Zsolt 102:8-9). Beszél Isten ellene forduló haragjáról is: „felemeltél engem és földhöz vertél engem” (Zsolt 102:11). Az Atya válaszát és vigasztalását a 13-tól a 23-ig terjedő versekben olvashatjuk: „De te Uram” – mondja az Atya a Fiúnak –, „örökké megmaradsz, és a te emlékezeted nemzetségről nemzetségre áll. Te kelj fel, könyörülj a Sionon! Mert ideje, hogy könyörülj rajta, mert eljött a megszabott idő.” A fizikailag teljesen elgyengült Jézus nagyon röviden így imádkozik: „Ne vígy el engem az én napjaimnak felén.” Az Atya válasza, részben a Zsidókhoz írt levél 1:10-12-ben idézve, kinyilatkoztatja Jézus istenségét.

„Te Uram kezdetben alapítottad a földet

és a te kezeidnek művei az egek;

Azok elvesznek, de te megmaradsz,

és mindazok, mint a ruha megavulnak.

És palástként összehajtod azokat

és elváltoznak,

te pedig ugyanaz vagy

és a te esztendeid el nem fogynak.”

Olvassuk el újra és újra ezt a zsoltárt, érintsen meg bennünket Jézus szenvedése, ugyanakkor ízlelgessük győzelmét, állhatatos szeretetét és gondviselését irántunk.

3) Amikor 10-14 éves diákokat tanítottam egy vidéki egyházi iskolában, Floral Crestben, Alabama államban (USA), diákjaim gyakran választották kedvenc éneküknek az „Uram, ma reggel...” című éneket. A 102. zsoltár kezdete erre az énekre emlékeztet engem. Szerettem az első versszakot, de megremegtem a második versszak utolsó szavától:

1/ Uram, ma reggel hallgass meg,

Szám Neked énekel;

Mikor Hozzád küldöm imám

Szemem Te emeld fel-

2/ A hegyekre, hol Krisztus járt

Hordozta gondjaink,

Isten trónjához ajánlva

Imáink, panaszaink.

„Panaszaink”. Nem tetszett a gondolat, hogy panaszaink Isten elé kerülnek. Tiszteletlennek éreztem. Amikor kicsi voltam, szüleim gyakran mondták, hogy ne panaszkodjak. De a Zsoltárok könyve újra és újra Isten elé viszi panaszainkat. Nem csupán a ránk törő bajokról beszél, de elpanaszolja még azt is, hogy Isten mit tett, vagy éppen mit nem tett meg.

Most már hálás vagyok a „Panasz” zsoltárokért. Amikor összecsapnak a hullámok a fejünk felett, Isten jobban szereti, ha Hozzá visszük panaszainkat, mintha megtartanánk azokat magunknak. Istenhez intézett panaszainkkal elismerjük létezését. De nem kell itt leragadnunk.

Elismerhetjük hatalmát, bölcsességét, jóságát, irgalmát, szeretetét és gondoskodását is irántunk. Örömet találhatunk Isten dicsőítésében. Ebben a zsoltárban, mi, akik a XXI. században élünk, a mennyei vigasztalás bizonyosságára lelhetünk, amikor kétségbeesés és próba vesz erőt rajtunk.

R. Lynn Sauls,

a Southern Adventist University

nyugalmazott  professzora (angol és újságírás szak)

Fordította: Liebhardt László